Sirok – Mátraháza, Kékestető
21. kéktúra
A 21. számú kéktúrát 2013 októberében kíséreltük meg. Erre az útra papír alapon az idő 6 és fél óra, a szint pedig +854/-1424. Arra gondoltunk végre lesz egy jó kis laza, iszogatós túránk. Sőt, tudjátok mit, csináljuk meg visszafelé, induljunk Siroktól! És akkor Mátraházán szállunk meg, másnap folytatva a 20. kékkel.
Aki most készül erre a túrára érdemes tudni, hogy ez az egyik legkeményebb kék. Km-re leosztva ebben van a legtöbb szint, ami az ország legmagasabb dombjára, a Kékestetőre visz fel. Sajnos a túrán elvesztettem az előző héten vásárolt Adidas típusú melegítő szettem pulóver részét, ha esetleg az új gazdája olvasná, remélem kényelmes! Az erdőbe pedig teljesen megteszi az ezeréves melegítő 🙂
Sirok magassága
A túráról
A túra valami csodaszép volt. Az idő is velünk tartott, a hely is tele szép helyekkel. Siroknál életünk egyik legbarátságosabb tája tárult elénk. Fent reggeliztünk a hegyen, el-elbambulva a panorámán. A képeket a számomra akkori csúcs, Nexus 4 telefonommal fotóztam. Ez már nem Pest környéki túra volt, szinte egyetlen kéktúrással sem találkoztunk. Akikkel a nap második felében Hármashatáron még is összefutottunk, lelkesen kérdezték mennyi van még hátra. Megnéztük, és sok! Emlékszem az azóta köztünk elhíresült párbeszédre:
Ők: – Hát… reméljük még világosban elérünk a tetőre.
Mi: – Igen, igen.
Ők: – Van lámpátok?
Mi: – Dehogy! Még világosban feljutunk. Csak a ,,puncsok” hordanak elemlámpát…
Nos azért azt be kell valljuk, hogy ez a kijelentés októberben, mikor azért már egész korán sötétedik kicsit flegma volt. De hát még legalább 1,5-2 órát világosnak kellett lennie, ráadásul nem is néztük mikor sötétedik…
Képek Hármashatárról
Úgyhogy egy barátságos ,,Viszlát!” felkiáltással elhagytuk a terepet. Azt gondoltuk, ha most kilépünk nem kell majd ide elemlámpa, secc-pecc ott leszünk. A hivatalos kéktúra füzet (bizony ilyen is van) szerint, 5,4 Km választott minket el a csúcstól. Ez azért két óra alatt vidáman, nem? A szint sem volt túl sok ezen a szakaszon. Nyomás!
Elindultunk kicsit szaporább léptekkel. Egy óra gyaloglás után elértünk egy táblához, ami azt írta már csak 5Km van hátra. Nem akartuk elhinni. Sajnálom, hogy akkor nem volt még GPS tracker nálunk. Teljesen biztos, hogy az a szakasz légvonalban 5,4 Km, nem pedig a gyakorlatban. Az út pedig annyit kanyarog össze-vissza, hogy néhol már azt se tudtuk közeledünk-e.
Végül is csak az utolsó fél-egy órát kellett sötétben megtennünk a Kékesre. Sokat öregedtünk, de szerencsénk volt. A telihold és a kékes tetején lévő rádiótorony kijelölte a körülbelüli irányt. Azért hozzátenném: nagyon sötét volt. Már mikor sötétedett is sok nyomát láttuk, hogy a kékes előtt 2-3Km-rel a szabad ég alatt – sátor nélkül – alhattak a túrázók. Valószínűleg nem csak mi becsültük alá ezt a szakaszt…
Eleinte kerestük az utat, illetve a jelzést a sötétben. A holdfényben minden fa törzse kicsit fehéresnek tűnt. Visszagondolva elég idiótán nézhetett ki, ahogy a borzasztó okos telefonjainkkal szkenneltük a fatörzseket, hátha nyomát látjuk a jelzésnek. Ezt elég gyorsan feladtuk, és a legrövidebb úton – át mindenen – felkapaszkodtunk. Illetve inkább a felbotorkáltunk szó áll közel a valósághoz, de a nyakunkat szerencsére nem törtük ki. Elértük a kékest. Persze a sötétben nincs kilátás sem 🙂
A kékestető
Kilátás híján sör után kutattunk… A kékesen van egy vendéglátó helység a tüdőszanatórium lakói számára. Bementünk. Mintha az idő 1980-ban megállt volna. Minden olyan régi volt. Idős emberek boldogan ropták a táncot, ettek-ittak nevetgéltek. Még a zene is poros volt.
A pultos ritka tisztességes embernek tűnt. Az itallapon 20 éve semmit sem változtattak – ha már egyszer bevált minek is -. A rajta lévő alkoholok egy része rég nem kapható. Mi egyből beleválasztottunk, mire mondta, már a gyár sincs meg, majd áthúzza, ha lesz rá ideje 🙂 Körbe néztünk. Nem épp az a Deák fröccsterasz egy átlagos szombat este… Aztán két világos sör megvásárlása következett. Egy peták borravalót el nem fogadott, de valami olyan szigorú arccal zárta le ezt a borravaló kérdést, mintha azt mondtuk volna: ,,Haver, nem élsz valami jól…”. Pont mint a Pesti pultos lányok, hmm? Nem!
Na ezek után egy problémát kellett csak feloldanunk. A szállás onnan még jó pár km-re volt tőlünk. Fáradtak voltunk, éhesek is. Megkérdeztük hát a szanatórium portását, merre lesz az arra? Azt mondta két út van: az egyik amin az autók járnak, de az hosszú szerpentinen visz le. A másik pedig, amin a munkások járnak fel dolgozni, teljesen egyenesen visz le a hegyről. Komolyan, mint a népmesékbe. Vajon melyiket választottuk? Naná, hogy az egyenest!
Na erről fél óra bokatörő sétálás után kiderült, hogy valójában az egyenes út, az a sípálya. Csak nyáron ugye nincs síelés. Gyanús is volt, milyen munkások járnak fel oda… A portással együtt dolgozhattak ott 4-en. Végül is már megint ott jártunk ahol előtte. Vak sötét volt. Sehol egy lámpa. Se jobbra, se balra az orrunk hegyéig sem láttunk. Két percenként estünk el valamibe, körülöttünk az erdőben pedig vidáman hancúroztak a szarvasok, vaddisznók, zsiráfok meg ki tudja mik. Igazi kis első randis séta lehetett volna...
Ezen a túrán egy dolgot jól megtanultunk: a lámpa a túrazsákban indokolt 🙂
