Kéktúra egy külföldi szemüvegén keresztül

In medias res: Camille egy fantasztikus belga lány, aki a Kéktúra kapcsán fordult hozzám néhány kérdéssel. Cirka egy év alatt teljesítette a Kéktúrát, és történetét annyira izgalmasnak és motiválónak találtam, hogy megkértem írja meg röviden milyen az ő szemszögéből kéktúrázni és én lefordítom!

Az eredeti (angol nyelvű) történetet itt tudjátok elolvasni.

Camille Maes – ,,Egy év Kéktúra”

 

A kezdetek

2020 augusztusában Magyarország egy titokzatosan csengő szó volt számomra. Annyira rejtélyes, hogy eldöntöttem: olyan országba fogok költözni, amiről még semmit sem tudok… Összepakoltam a kocsimat, beültettem Ginny-t, az 5 éves kutyámat az anyósülésre és útra keltünk egy új világ felé. Miközben még csak Budapesttel ismerkedtem – és igyekeztem bejárni a város lankáit és utcáit – egyből éltem az első adandó lehetőséggel, hogy az ország más részeit is felfedezhessem egy-egy hétvégi kirándulás alkalmával.

Az első ilyen alkalommal egy magyar barátom is velem tartott, tőle hallottam először a Kéktúráról… és mivel épp amúgy is az ország keleti felébe készültem, úgy gondoltam: miért is ne, tegyünk egy próbát és nézzük meg a túra végét, ami: Hollóháza…

És minden így kezdődött… 2020 október 25-én, azon a napon, mikor az első pecsétemet vittem fel a frissen megvásárolt kék könyvembe, ami azóta oly sok mindenen ment keresztül, hogy kénytelen voltam egy ragasztószalaggal megjavítani, és időközben valahogy hozzám is hozzám ragadt. 

Első túrámon annyira magával ragadott a táj szépsége, hogy eldöntöttem: az egész túrát szeretném végigjárni… és, ha ez még nem volna elég azt is megfogadtam, hogy, egy éven belül! Két nap túrázás után Debrecenbe kellett utaznom, majd Szegedre, aztán a Balatonhoz – majd mivel végül Sopronba szerettem volna menni, a Kéktúra gyakorlatilag útba esett… Így elhatároztam, hogy megállok Kőszegen és tovább túrázom nyugatra az Osztrák határ mentén. Mivel ez a Kéktúra első szakasza, már csak össze kellett kötnöm a hiányzó részeket… az csak olyan 1100km…

Egy túra = egy év

Mikor visszajöttem Budapestre, elkezdtem gondolkodni: hogyan fogom ezt a nagy tervet véghez vinni? Arra jutottam, hogy mindenképp a Kéktúrának kell szentelnem legalább egy napot minden hétvégémből… és én így is tettem! Így volt lehetőségem megismerni az ország tájait mind a négy évszakban: megcsodálni a tűzvörös őszi lombokat, a csillogó zúzmarát, a frissen nyíló virágokat, és volt alkalmam sétálni a tűző napon is – én mázlista…

Eleinte a kocsival jutottam el a túra kezdőpontjához, majd a túrát követően vissza buszoztam vagy stoppoltam a kiinduló helyre. Elég gyorsan realizáltam, hogy sokkal egyszerűbb a tömegközlekedést használni. A járatok egész sűrűn járnak, ahol pedig túl sokat kellett várni, ott simán elstoppoltam a következő nagyobb városig. Számomra a stoppolás is szerves részévé vált a Kéktúrának, mivel így rengeteg kedves embert ismerhettem meg, egyfajta bónuszként pedig a nyelvi képességeimet is próbára tehettem, hiszen gyakran a magyar volt az egyetlen közös nyelv!

Amiért megéri túrázni…

Kalandjaim során megismerhettem az ország állatvilágával. Találkoztam őzekkel, szarvasokkal, rókákkal, ragadozó madarakkal, vaddisznókkal (amiről sosem gondoltam volna, hogy ilyen nagyra nőnek!), halakkal, kutyákkal, néhány kecskével, és legnagyobb megkönnyebbülésemre csak két darab kigyóval, amik lustán tekeregtek és a legcsekélyebb jelét sem mutatták, hogy tudomást vennének létezésemről (ez nem panaszkodás!). Mindent egybevetve ezek számomra különleges és lenyűgöző találkozások voltak.

Imádtam a Kéktúrát, bár a Kőszeg és Sümeg közti szakasz sosem lesz a kedvenc részem, túl sokszor mentünk aszfalton, az autók mellett.  Azért beszélek többes számban, mivel a túráimon Ginny is velem tartott. Ezt a szakaszt márciusban jártuk, mikor a közkutak még nem működtek, a nap pedig már gyakran kíméletlenül sütött… Szerencsére – mint már írtam – lenyűgözött az emberek kedvessége, és bármikor, amikor csak vizet kértem, elővéve a legjobb magyar akcentusomat – messze a legfontosabb szavak, amiket tanultam a: “víz”, “üveg”, “köszönöm”-, mindig örömmel segítettek nekem!

Talán most páran csodálkoznak: “De miért nem mentem be a boltba és vettem egy üveg vizet?” – Talán eddig elfelejtettem mondani, hogy mindez a covid lezárások alatt történt, és gyakran valódi kihívás volt nyitott boltra lelni! Azt hiszem ezek a lezárások is hozzájárultak, hogy a Kéktúra ilyen különleges élményként maradt meg számomra. Igyekeztem összepakolni mindent, és mikor csak lehetett nem a civilizációra támaszkodni. Útnak indultunk Ginny és én majd együtt élveztük a természet csendjét.

“Melyik volt a kedvenc részed a Kéktúrán?”

Az emberek gyakran megkérdezik, hogy: “Melyik volt a kedvenc részed a Kéktúrán?” Ez egy hihetetlen nehéz kérdés… Leginkább mert minden percet élveztem, amit a természetben tölthettem, és mivel a szakaszokat más-más évszakban barangolhattam be. Szerettem a Budapest környéki szakaszokat ősszel és télen, a Balaton környékét ősszel és tavasszal, a Mátrát ősszel és nyáron, Zemplént pedig nyáron és ősszel… Ezek a szakaszok mind csodálatosak voltak a maguk különleges módján. Mindnek van egy máshoz nem fogható egyedi légköre, és ez az egyediség az, ami elkápráztatott.

Kéktúráim során folyamatosan fedeztem fel az ország szépségeit, és Budapestre mindig – ahogy Franciául mondjuk – avec des paillettes dans les yeux (csillogó szemmel), energiával feltöltve, boldogan jöttem vissza, azzal a tudattal, hogy tanúja lehettem a természet egy újabb lenyűgöző változatosságának. Talán befejezhettem volna a kéktúrát pár héttel korábban is, de ez távolról sem valami vége, nem egy búcsú, hanem egy másfajta elköszönés számomra, olyan mint: ,,Hamarosan találkozunk, kedves barátom!”