Ingyen kemping, újratervezés, irány Auckland

Karácsonyozni jöttem a Farmra, de már Január 2-át írtunk. Szóval úgy éreztem, ha most nem indulok el, akkor bizony örökre itt ragadok. Előző este (egy hatalmas jam session végén) megbeszéltem egy amerikai sráccal (Zak), hogy mivel ő is dél felé igyekszik, holnap együtt indulunk útnak. Másnap persze hírét sem hallottam, úgy eltűnt, mint valami arany óra. Miközben kerestem azonban többen is ajánlottak nekem fuvart, egy svájci srác Whangarei-ig, majd egy angol lány, akit Rachelnek hívtak (az ő nevét legalább könnyedén megjegyeztem). Aztán a svájci barátom útnak eredt, és mikor már lassan dél is elmúlt úgy döntöttünk Rachellel, hogy nem várunk Zakre. Így indultunk el ketten Whangarei felé.

 A déli félteke leghosszabb gyaloghídja

Legalábbis én azt hittem Whangareibe igyekszünk, aztán kiderült, hogy inkább csak arra. Végülis mindegy, már maga a tudat, hogy ismét úton vagyok, jó érzéssel töltött el. Elindulni valakivel, akit pedig 1 napja ismersz elég mókás. Szóval én navigáltam össze-vissza Rachel meg vezetett. Elég könnyű volt vele utazni, mindenféle zenét hallgat, jó társaság, és szívesen letér bármerre az útról, ha egy kicsi esély is van rá, hogy valami érdekeset találunk arra. Így jutottunk el a világhírű Whananaki-ba.

Whananakiban nincsen nagyon semmi. Illetve ez nem igaz, mert van egy iskolájuk (habár kívülről nézve nem nagyon tűnt iskolának). Azonban felmerült egy probléma, Whananaki falu közepét ugyanis elválasztja egy egész nagy öböl, ami következtében a két rész közt (nevezzük Whananaki alsónak és felsőnek) autóval is elég nagy a távolság, hát még gyalog. Ezért annak idején Whananaki alsóról a gyerekeket a tanárok csónakokban vitték át az öblön. Majd még időben, a tanárok jóindulatának vége előtt építettek egy gyaloghidat a probléma feloldására. Ez a híd lett a déli félteke leghosszabb gyaloghídja.

Matapuri strand és kemping

Ezután a bódító kis történet után persze végig sétáltunk a kb fél km hosszú hídon, meg vissza. Megebédeltünk, és elindultunk mostmár céltudatosan a jó irányba Matapuri felé. Na hát Marapuri nagyon menő hely kérem. Ott sincs persze semmi (de Új Zélandon ez a legjobb), de lehet szörfözni, és van egy gyönyörű szép strand. Amit közben meg elfelejtettem mondani, hogy Rachelnek volt egy sátra is, amit kölcsön adott nekem, így kereshettünk egy free camping-et, és ingyen alhattunk. Ez volt ám az élet. Kipróbálhattam az új hálózsákomat, amit 1,5 hónapja cipelek, és végre nem hiába. Majd egy jó kis kemping gázfőzőn készíthettük el a 0.3 csillagos vacsoránkat.

Viccet félre téve az ingyenes kempingek elég gyakoriak Új Zélandon, DE van egy csomó szabály. Ezek többnyire parkoló melletti helyek, ahol 1 éjszakát lehet csak maradni, ha van hely. Ha nincs hely, bizony tovább kell menni, és keresni másik kempinget. Maga a kemping nem egy nagy dolog, többnyire van egy nyilvános WC, és ennyi. A szemetedet magaddal kell vinned, sok olyan hely is van, ahol sátor hely sincs csak self contained campervan-ekben lehet aludni. Minden esetre kis utánajárás után gyorsan ki lehet igazodni a szabályokon, és az Új Zélandiak akkora jófejek, hogy segítségképp egy mobil applikációt is kiadtak, ami egész jól működik.

Minden esetre hatalmas boldogság volt, hogy egy áram nélküli, zsúfolt, zuhany mentes kempingben sátrazhattam tök ingyen. Meg kell tanulni min lehet itt spórolni, és az ingyenes kemping egy elég hatékony mód lehet a költségek csökkentésére (tekintve, hogy átlag 30 nzd egy szállás egy éjszakára). Ez a kemping pedig gyönyörű volt, közep az Óceánhoz (értsd egyetlen homok domb választ el), egy aranyos kis patak partján.

Január 3.-a, a korán kelés napja

Előző este a tenger parton pihentünk, közben arra jöttem rá, hogy meg szeretném nézni a napfelkeltét. Valójában az év első napfelkeltéjét kellett volna megnézni, de hát arról már lemaradtam. Viszont itt is elég jónak ígérekezett egy nap felkelte: el is mondtam Rachelnek, hogy mit tervezek: és azt válaszolta mindenképp csatlakozni szeretne. Így felkeltünk, és láss csodát, ilyen szép volt:

Mondhatni remekül indult a nap. Korán keltünk, csodás időnk volt, reggelit csináltunk, előttünk állt az egész nap, majd Rachel kapott egy telefont. Nem igazán tudom milyen híreket kapott, de annyi bizonyos hogy valami nagyon rossz történt. Szegény még utána is sokszor sírva fakadt. Úgy döntött, hogy nagyon szeretne egyedül maradni, így elváltak útjaink. Én pedig ismét új terv után kellett, hogy nézzek.

Ha más nem, hát Auckland

Délre szerettem volna menni, ahol még nem voltam. Na de olyan közlekedési balesetek voltak aznap, hogy minden út beállt. Így csak Aucklandig jutottam, a csatlakozást (amire meg sem váltottam a jegyemet) lekéstem, pedig egy óra lett volna átszállni. Szóval elmentem a már jól ismert Hobson Lodgeba és elég más volt.

Legutóbb ez a hostel, meg úgy egész Auckland tömve volt emberekkel, most meg senki. Kiderült, hogy itt aztán mindenki szabadságra megy karácsony és az első munkanap közt (ami most kb 6.-a), és sehol egy teremtett lélek. Ami nagyon jó, sokkal jobb így megnézni a várost, sétálgatni, nézni a boxing day ajánlatait. Szóval így jutottam ismét Aucklandbe 🙂 Persze a kalandom még közel sem ért véget, szóval remélhetőleg nemsokára új bejegyzés 😉 Sziasztok!