A nepáli serpák

Nepáli utazásom egyik fő oka az volt, hogy saját szememmel lássam, hogyan is élnek a serpák. Nagyon örültem, mikor végül mindhárman úgy döntöttünk – a sok negatív híresztelés ellenére is -, hogy a Solo Khumbu régiót fedezzük fel.

Mint már egy korábbi posztban említettem, a serpák  nem a teherhordók szinonímái, hanem egy népcsoport. Nepálban két rendkívül híres törzs van: a gurkhák és a serpák. A gurkhák a katonai szolgálatukkal érdemelték ki hírnevüket, míg a serpa nép a himalája expedíciókban való aktív részvétellel.

Mit cipelnek?

Olvastam én már erről, tudtam, hogy van ilyen. De saját szemeddel látni, hogy ezek az emberek milyen súlyokat cipelnek, az valami elképesztő! Már a Luklai reptéren kezdődött. Mint már említettem a reptér elérhető gyalog vagy repülővel. Innentől pedig az összes környező falu csak gyalog közelíthető meg. Tehát mindent háton kell cipelni!

Általános szokás, hogy a himalája hegyeiben a túrázók inkább táska nélkül kívánják teljesíteni a túrákat. Ez valahol érthető. Magasan van, kevés az oxigén. Nincsenek hozzászokva az ilyen viszonyokhoz. Érdekes, hogy a modern civilizációban ez nem azt jelenti, hogy ezek az emberek leadnak az igényeikből, hanem inkább azt, hogy  felbérelt serpák cipelik a felszerelésüket faluról-falura.

Szóval megérkeztünk Luklába, és egyből láttuk. Mit is? Voltak olyan serpák, akik a földrengés miatt összedőlt házakhoz cipeltek elemeket, tetőt, OSB lapot. Majd láttunk egy 60 körüli nőt, aki több túrázó felszerelését vitte egymaga. Ezt egyébként gyakran szokták. Vesznek egy hatalmas zsákot, és abba teszik a turisták 60-80 literes zsákjait. Majd a nagyot magukra kötik.

serpa-porter

A teherhordás művészete

Nagyon érdekes látni, hogyan dolgoznak a serpák. Valóban lenyűgöző. Azt többen tudják, és már korábban is említettem, hogy fejhámot használnak. Ezáltal hátuk terhelését a homlokuk segítségével könnyítik. Azok a serpák, akik nem hordárnak szegődtek, többnyire kosarat vesznek a hátukra. Majd ebbe a kosárba pakolják bele a cipelni kívánt eszközöket.

Mikor cipelnek, felfelé kifejezetten lassú tempót diktálnak. Azonban ezt a sebességet bitang hosszú ideig képesek tartani. Lefele már gyakran követhetetlen sebességgel sietnek le a hegyről. Mindezt papucsban, ahogy a képen is látszik. Visszaút első napján egy serpa nyomában siettem le a hegyről. Beszélgettünk egy keveset, mikor is elmondta, hogy ő aznap még Khumjungig megy, ami több mint 2000 méteres szint aznapra.

Eleinte furcsáltam, hogy majd minden serpa kezében olyan bot van, mely meglehetősen rövid. Rövidesen rájöttem miért, egyrészt többnyire felfelé használják, amikor is előnyösebb a rövid bot. Másrészt a rövid pihenőknél nagyon sok időt venne igénybe levenni a hátukra erősített kosarakat. Ilyenkor azt csinálják, hogy a botot a zsák alá teszik, így pihentetik a hátukat. Nyilván a botnak pont akkorának kell lennie, hogy a kosár alá elférjen, ezért nagyjából derék magasságig ér.

Hogyan viselkedtek?

Rengeteg kérdés kaptam itthon milyenek is voltak ezek az emberek. Leginkább barátságosak. Minden serpa örömmel igazított útba. Többnyire értik az angolt, de akcentusuk komoly odafigyelést igényel. Jól üzletelnek, fent a hegyen minden drága.

Első nap egy roppant kedves nőnél szálltunk meg a Benkar Guest House-ban. A nő németországban nőtt fel, kiderült, hogy több helyen járt már, mint mi hárman együttvéve. Kiválóan beszélt németül, és angolul is könnyű volt szót érteni vele. Sok mindent megtudtunk. A serpa nyelvnek mai napig sincs írott formája, csak beszélt. De többnyire ezt használják egymás közt. A gyerekek tanulnak írni az iskolában, de más nyelvek írását.

Azért ez útközben is megmutatkozott. Általában, ha megszállsz vagy eszel valahol neked kell megírnod a számlát. Kapsz egy papírt meg egy tollat, és szépen ráírod mit fogyasztottál. Ezután összeadod és ez alapján fizetsz. Elsőre roppant furcsa szokás, de valójában nagyon szép, hogy így megbíznak az emberekben.

Serpák képekben:

Röviden ennyit tudtam felidézni a serpákról, majd ha még valami eszembe jut elmesélem. Remélem tetszett. Szép napot!



Copyright © Doma - 2015